Egzisztenciális problémáim miatt, úgy gondoltam, hogy a hétvégét Nietzschének szentelem. Nem tévedés, Nietzschének és nem Kierkegaardnak (egzisztencializmus!), nem tervezem ugyanis, hogy utóbbi művét a következő években önszántamból a kezembe veszem. Nietzsche Zarathustrájába való belemélyedésemet azonban megtörte a napsütés, ha úgy tetszik, a tavasz első napja.

Nem tudtam nem kivinni a kutyusokat a Duna-partra reggel, majd nem tudtam ellenállni a délutáni jó időnek és ismét felhúztam a futócipőmet. Ugyanazt az útvonalat választottam, mint a legutóbbi alkalommal, vagyis a rév felé vettem utam.

És örömmel jelenthetem, hogy a dunakeszi rév megtelt élettel. Minden padon ült egy szerelmes pár, fiatalabbak, idősebbek vegyesen. A kamaszok a part-menti fáknál dohányoztak stikában, a nagycsaládosok libasorban tekerték a biciklit; elöl apuka, majd a gyerekek, végül anyuka. A kutyások kedvencüket sétáltatták, egy-egy eb még a vízbe is bemerészkedett, a legtöbb apuka pedig kacsázni tanította gyerekét.

Ami azt illeti még több mint egy fél tucat buddhistával is sikerült összefutnom. Ahol pedig ennyi Dharmát tanuló lény összejön, az rossz hely nem lehet...