Még csak egy hónapja járok vonattal Dunakesziről dolgozni, de máris ismerős arcokkal utazom.
Ott van egyrészt az a szőke lány, akit eddig csak úgy láttam, mint aki headsetet használva beszél a telefonján. Néha angolul, néha magyarul, de legtöbbször spanyolul csevegi végig a Budapestre vezető, vagy éppen onnan induló utat. Aztán ott van az a 20 éves formának tűnő fiatal srác, aki szintén végig tudja fecsegni az utat. Nem is csoda, színész, aki egy előadás során kiesett a szerepéből és - elmondása szerint - civilként és nem a karakterként reagálta le a váratlan helyzetet. De legalább ezt a közönség nem vette észre - mondta és méginkább remélte.
Aztán még ott van az a bácsi, aki minden reggel szunyókál és Rákosrendezőn száll le. Bársony baseballsapkáját bal térdén pihenteti és látszik rajta, hogy már akkor tele van a hócipője a nappal, amikor még el sem kezdődött. Ráadásul vagy ő ül mindig ugyanarra a helyre, vagy én (vagy egyszerűbben mindketten és semelyikünk), mert már többször előfordult, hogy nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy szabad-e a hely.
És persze ott van még Dancsó Péter vlogger is, akivel éppen legutóbbi hazautam során sikerült összefutnom. Ahogyan azzal a hipster lánnyal is, aki részletesen ecsetelte anyukájának a telefonba, hogy miért tetszett neki annyira A szürke ötven árnyalatának filmváltozata. Egy másik, tőle merőben eltérő stílusú lány pedig arra kérte szüleit, hogy ha már legalább nem maradnak otthon, vegyék fel neki a Barca meccset...
Zajlik tehát az élet az elővárosi vonatközlekedésen, a vissza-visszatérő arcok felfedezése pedig azt jelenti, hogy ha utazom, akkor vagy hazafelé tartok, vagy el otthonról. Ami azért egy hónap hónap után már nagy szó...